A születésnap mindig egy kicsit megállít, főleg ha félig meddig kerek. Nem töt örömmel az idő múlása, de azért nem is borultam ki most annyira, mint a 30-as számnál. Nem mintha lenne igazán jelentősége a számoknak. De azért a kérdések jönnek. Ilyenkor mindig kicsit melankólikus vagyok, főleg ha ilyen cudar idő van.
Feltettem a kérdést:
- Mit csinálok másképp?
- Mit nem csinálok innentől egyáltalán?
- Mi az, amit tovább viszek, és mi az, amit egyszerűen csak leteszek?
Egyre többet vagyok a jelen pillanatban, erre figyelek is. Abból indulok ki, és abba érkezem vissza. Nincs sok múlt, nincs sok jövő. Talán ez most az egyik legfontosabb változás bennem. Többet keresem azt, hogy miért lehetek már most hálás. Mi az, ami már most megvan.
Nem azt nézem, mi hiányzik, mi nincs még, minek kellene másképp lennie. Hanem észreveszem azt, ami itt van.(szűzként ez kihívás, mert nekünk mindig félig üres a pohár, és mindig projektben vagyunk)
Észreveszem az örömöt., és engedem az örömöt létrejönni a legegyszerűbb pillanatokban is.
Egy találkozásban.
Egy csendes napsütéses reggelben.
Egy őszinte nevetésben.
Egy krémes kávében.
Egy pillanatban, amikor egyszerűen csak jó lenni.
Talán ez az igazán jelenlét, ami a hála érzésével is szorosan összefügg. Könnyű hálátlan módon elrohanni a szépségek mellett.
Valójában minden lezárás, minden elengedés egy meghaladás. Meghal-adás…
Egyre inkább érzem, hogy amíg valami vagy valaki adni tud, úgyis a részem lesz. Vissza fog köszönni, az utak keresztezik egymást, így vagy úgy. Ha pedig megadtuk egymásnak a tanítást, az örömöt, a tükröt, akkor békével tovább állunk. Nem kell mindent és mindekit magunkkal vinnünk. Nem kell minden történetet tovább cipelnünk.
Van, amit egyszerűen csak megélünk, megértünk, és elengedünk. Mosollyal, erőlködés nélkül.
Az Élet sokkal egyszerűbb és áramlóbb, ha az „én” fájdalma, szenvedése nem mérgezi.
De közben azt is tudom, hogy ha nem lenne a fájdalmas rész, talán sosem értékelnénk igazán azt, amikor minden jó. Végre minden kerek.
Mintha a szenvedés nevelne az elfogadásra.
Mintha a belső harcok teremtenék meg a valódi békét.
Azt a békét, ami nem akar semmit, csak csendesen átölel, amikor már nem is keresem.
Talán ez az, amit most egyre inkább tanulok.
Nem megváltoztatni mindent, mert az Élet úgy is változásban van.
Nem mindig előre tekinteni, hanem megérkezni oda, ahol éppen vagyok.
Észrevenni, ami adatik, és őszintén hálásnak lenni érte. Örülni neki.
És amikor eljön az ideje, békével tovább állni.
Mert talán az Élet nem attól válik teljessé, hogy minden úgy alakul, ahogy elképzeltük, hanem attól, hogy egyszer csak észrevesszük: már most is itt van minden.